A februári Telihold kakaó Ceremónia önmaga hozta a témáját, melyben meg akart nyilvánulni, ami nem más, mint az álarcok vizsgálata személyiségünkben, hamis személyiség programok tudattalan működése bennünk, és ezek őszinte tanulmányozása, elfogadása, elengedése.Erre az eseményre a Génkulcsok összetett rendszerét hívtam segítségül, mely segített rávilágítani az árnyékrészeink- mint álarcaink jelenlegi aktivitására, hogy milyen területek azok, melyek most leginkább kontemplációt, mély ránézést igényelnek részünkről.
A Génkulcsok rendszerét Richard Rudd hozta le nekünk, s több terület tudásanyagát egybegyúrva született meg egy csodálatos könyv, mely artalmazza a 64 génkulcsot, és személyreszabott segítséget nyújt a keresőknek. Személy szerint elbűvölt az a részletes, intenzív és komplex tudás, amit megismertem a kulcsokban, s az, hogy mennyire részletesen, és igazan, holisztikusan közelíti meg nem csak a múlt, de a jelen és jövő nagy kérdéseit is. Személyes véleményem az, hogy minden spirituális keresőnek kötelezővé kellene tenni :D, de nyilván azt is tudjuk, éppen a génkulcsokból, hogy a véleményhez, mint olyan- nagy baj, ha ragaszkodunk. 🙂 Így ezt ebben a formában el is engedem.
A Ceremóniára nagy öröm Nekem a készülődés, mindig várom, hogy érkezzen az információ, a kreatív ihlet a témára vonatkozóan, s amikor megérkezik, akkor komoly energiákat invesztálok aba, hogy az adott napon megtörténhessen a transzformatív csoda. Természetesn ez nem csak rajtam múlik, hiszen a csoport energiája mindig alakítja a mezőt, amiben jelen vagyunk, de mégis ezek után az események után hulla féradtan kerülök ágyba.
Ez nem volt másként most sem, de ez az alkalom úgy érzem mélyre vitt, engem is. Nagyon sok csodás, fejlődésre kész, tisztaszívű emberrel találkozom ezeken az alkalmokon, akik a legbátrabb nyíltsággal mesélnek küzdelmeikről, felismeréseikről. Ez nem csak nagyon jó érzés számomra, de inspiráló is.
Yin yoga alatt az ászanák tartása közben az adott témára fókuszálva vezetem a csoportot, akik testükben-lelkükben elmerülve ismerkedhetnek meg belső rétegeikkel, s juthatnak hozzá a legmélyebb felismerésekhez.
A yoga előtt bölcsességőrző kártyákat húztunk, ami segített rálátni a jelenlegi elakadásainkra. Majd egy imaginációs gyakorlatra hívtam a résztvevőket, ahol egy konfliktusos helyzetet felidézve, a másik fél perspektívájából reflektálhattak önmagukra. Mélyen átérezve a másik fél érzéseit, az empátia frekvenciájára megérkezve kaphattak egy új képet a konfliktushelyzetről. Sokan a zárókör alatt arról számoltak be, hogy dühöt éltek meg. S ez a düh a yoga alatt tudott oldódni. Éppen ezért szeretem összekötni a szellemi és lelki munkát a testivel, hiszen ezek nem is elválaszthatóak egymástól- mert az egyik területről a másik területre barangolva a világok képesek kioltani egymást.
Ezért csodás a yoga eszköztára is, hiszen a lehető leghumánusabb módon- ha lehet ilyet mondani- segíti a gyakorlót hozzá, a megfelelő időben a megfelelő információhoz önmagával kapcsolatban.
Az álarcainkkal nem egyszerű szembenézni. Mert megszoktuk már, hogy annyira kell védenünk magunkat, hogy ne sérüljünk meg ismét, hogy közben el is felejtjük, hogy kik vagyunk valójában. Én magam is mindig megdöbbenek azon, hogy mennyire meg kellene fogadnom a saját útmutatásaimat, mert ugyanazokkal a folyamatokkal küzdök, mint a legtöbb ember. A gyökér mindig a szerETETlenségtől való FÉLelem. Arra jöttem rá a tegnap után, hogy az ember számára értelmezhetetlen az, hogy ha valaki „nem szereti”. Ezzel nem tudunk szembenézni, megküzdeni, mert az egyetemes szabályszerűság, és rend a SZERETETre épül. Hogyan lehet az, hogy valaki nem szeret? Úgy, hogy én szeretem magamat? Valójában?
Az én álarcom, hogy szeretem magam- pedig még nem eléggé. Ha teljesen átszeretem ugyanis magam, szőröstül-bőröstül, úgy, ahogy vagyok, szívből, akkor soha nem érezném, s nem félnék attól, hogy valaki nem szeret. S bennem ez tegnap egy nagyon mély felismerésként érkezett meg zsigereimbe hatolva, hogy még mindig nem. Még mindig nem szeretem magam úgy, ahogy azt odaadással a mindenség felé tehetném.
Elsirattam ma azokat a részeimet, amik ragaszkodtak ahhoz, hogy nem vagyok szerethető, és azt a régi programot is, hogy bántom magam. S egyszer szeretném annak a hiányát is, hogy szükségem van arra, hogy valaki megerősítsen abban, hogy szerethető vagyok. Pedig ezen már tényleg sokat dolgoztam. Dehát mire van egy-kettő-száz élet?
Haladunk. S EGYségben, mert abban van a legnagyobb erő. Köszönöm kedves Holdanya, hogy megint megmutattad az álarcom, s engedted, hogy sebezhető legyek. Fájt. De hatalmas felszabadulást hozott.
