Ismét egy nagyon mélyrétegekben ható kakaós yin eseményen vagyunk túl. annyi gondolat járt a fejemben a ceremóniát megelőző napokban, annyi szellemi történés, impulzus ért, hogy alig volt időm-energiám rendszerezni magamban a kapott információkat. Szerettem volna, ha át tudom adni a résztvevőknek azt a mélyenszántó tapasztalást, amiben részem volt az elmúlt egy hétben, mert éreztem, hogy ez most nagyon fontos, fontosabb, mind bármi.
A Telihold eseménye most boldoghétfőre esett, és olyan szerencsések lehetünk, hogy holdfogyatkozást is kaptunk, mint égi jelenség, ezáltal méginkább támogatva testi-szellemi tevékenységünket.
De ne szaladjunk ennyire előre. Induljunk ki a vasárnapból, amit a régi korok szerint virágvasárnapnak neveznek. Miért mondom, hogy „régi korok”? Sajnos ez a szomorú helyzet. A ma embere vasárnap jellemzően nem a szellemi tanítások felé, nem a lelki kinyilatkoztatások irányába húz, hanem belesüllyed az anyagi világ iszapjába, ami úgy húzza magával, mint leopárd az áldozatát.
Ez velem is így esett meg. Úgy alakult, hogy a kislányommal „csajos napot” tarthattunk, mert a férjem a kisfiammal valami kocsis tuning show-ra ment. A reggeli készülődés közben azon gondolkodtam, hogy hogyan sakkozzuk a napot, ami a decathlonba vezetett volna a lányommal. Bárhogyan is volt izgatott a kislányom, egy porcikám sem kívánta, hogy vásárolni menjünk. Hogy áruházba menjünk. Tele volt a fejem még a frissen megérkezett szellemi impulzusokkal, és villámcsapásként ért a felismerés, hogy virágvasárnap van, és eszünkbe sem jut elmenni mondjuk templomba. Hirtelen gondolattól vezérelve, kinéztem, hogy a Bazilikában a mise reggel 10-kor kezdődik, s Milinek felvázolva a tervet, lelkes együttműködésre találtam.
Mivel már 9:20 volt, nagyon gyorsnak kellett lennünk, hogy odaérjünk a misére, mondhatni kiszámoltuk. Arra számítottam, hogy annyira tele lesz a templom, hogy csak a főtérről, vetítőről nézhetjük majd a misét (én naív), de nem baj, megéri, egy szent szakrális helyen kapcsolódni a krisztusi tudat energiáival.
Nagyon rég nem voltam templomban.
A vallás elvette tőlem Krisztust.
Fogott egy nagy ketrecet, rádobta, és kitáblázta nagy betűs feliratokkal: hozzá (fel)érni tilos!
Már el is kezdtek harangozni, amikor a kislányommal futásra állt a lábunk, azt gondoltuk, el fogunk késni. A Bazilika bejáratánál ministránsok, katolikus „tisztviselők” (elnézést, hogy nem tudom ezeket a neveket), barkákat szedegettek, és adogattak egymásnak. Egy hölgy mellettem mérgesen oldalgott vissza a tömegbe ettől a csoportusálstól, s egyből jelezte felém, hogy hihetetlennek tartja, hogy már itt is különbséget tesznek barka és barka között. „Jézus is biztosan így gondolná, hogy az ő barkájuk jobb”- tette hozzá. És valóban, ezek az urak, akik bíbor köpönyeget viseltek, nem volt egy kedves és elfogadó ábrázatuk. Hiányoltam a nőket, de főként a szeretetet. Egyből visszarepített gyerekkori vallási traumáimhoz, és már felnőtt fejjel szemléltem, hogy mit sem változott az az energia benyomás, hogy hiányzik innen valami melegség…
Engem pedig annyira bűnösnek bélyegzett (köszönet érte az engem elsőáldozásban részesített papnak, a hittantanáraimnak, hittankönyveknek, közvetlen környezetnek stb.), hogy azt éreztem erőlködnöm is hiábavaló, hiszen, annyi főbűnöm van, hogy így is-úgy is a pokolban végzem. Ez a gondolat annyira feszélyezett, hogy könnyebbnek láttam elfelejteni ezt az egész Krisztus dolgot, noha már fiatalon is belül éreztem, hogy van itt valami, ami nagyon félreértett, de számomra egy ideig ez rejtély maradt.
El kellett telnie majdnem 33 évnek (milyen furcsa, hogy krisztusi korban vagyok éppen), hogy meg tudjon hozzám lelkiekben és szellemileg érkezni az az impulzus, amit úgy hívnak: krisztusi tudat. Már tucatszor végighallgattam Jézus keresztrefeszítésének történetét, de sosem jutott el hozzám a lelki megélés. Az együttérzés. Egyszerűen egy mondának tűnt a történet, de azt gondolom, ez tizenéves korban teljesen természetes.
Aztán már felnőtt koromban, amikor a keleti tanításokkal először találkoztam, 24-25 évesen, mint egy bomba úgy robbant a tudatomba egy olyan impulzus, amit felébredés szóval szoktam definiálni. Egyszerűen világossá vált, hogy a tudatnak rengeteg dimenziója van. És léteznek kapuk, amik sejtszinten írják át az emberi dnst. Hogy az amit addig „igaznak” gondoltam, a fizikai világ, a legprimitívebb emberi észlelés, amihez csak hozzáférhetünk. De ami nem látható a fizikai szemnek, ott vannak az igaz titkok, az univerzum igazságai „elrejtve”.
Ehhez a felismeréshez nekem egy mondat kellett anno Szvámi Rámától. És ironikus módon, ez a felismerés vitt közelebb engem Krisztushoz is.
A korábbi tapasztalataim miatt zsigerileg fordultam el mindhonnan, ahol azt éreztem, hogy vallást kreálnak egy tanításból, ezért nem tartottam sokáig ki a buddhista iskolában sem (1 év), ahova előszőr vezetett az utam. Kutatásaim során a jóga mellett kötöttem ki, ami számomra kielégítő magyarázatokat, gyakorlatokat mutatott nekem ahhoz, hogyan tudjak élni ebben a mátrixban. Már nem mintha a nyolcrétű nemes ösvény és a Négy nemes igazság ebben nem segített volna, de mégis a jógikus bölcsességekben találtam meg az én igazamat. És azért, mert a jógagyakorlás során a bőrömön tapasztaltam. Ez számomra döntőfontosságú volt, mert eleinte, amíg nincs egy stabil kapcsolatod a láthatatlan világokkal, a tested egy remek iránytű ahhoz, hogy ambivalens módon nem látható dolgokat tapasztalj.
S nekem különösen szükségem volt arra azokban az időkben, hogy megérkezzek a testembe, és földeljem magam.
Egyéni fejlődésem, és kutatásaim során sokszor találkoztam a keresztény tanításokkal, és úgy tűnt, összecseng minden. A keresztény ábrázolások mudráin (kéztartások), a megörökített szimbólumokon keresztül (flower of life, tree of life, merkaba stb.) kezdett kirajzolódni a szemem előtt egy nagy egyetemes igazság, amit az én értelmezésemben a régi és letűnt korok hatalmai rendszeresített és kisajátított feltételek mentén adtak közre aztán az emberek javára.
S nem is olyan régen érkezett meg hozzám az antropozófia csodálatos tudománya. A kislányom már második éve jár waldorf óvodába, s bár olvasgattam korábban Rudolf Steiner írásokat, akkor még értelmezhetetlen volt számomra, nem kaptam még kegyelmet arra, hogy bármit is felfogjak az olvasottakból. Amint viszont összekapcsolódtam az első könyvvel, utána követte a másik, és a másik stb. Kimeríthetetlen tudásszomjam addig nem csillapodott, amíg el nem jutottam a krisztusi impulzushoz, ami ahhoz kellett, hogy a most előttem álló húsvét szellemiségét, a Golgota misztériumát, Jézus feltámadását felkészülten tudjam fogadni.
Világossá vált számomra az az áldozat, amit Krisztus és Jézus megtett értünk, emberekért. Igen, nem egybe. Nekem ez sokáig nem volt világos. Jézus egy ember volt. Egy ember, aki rengeteg inkarnáción ment keresztül, azért, hogy a teste olyan módon tudjon tökéletesedni, hogy képes legyen befogadni egy isteni lényt- történetesen Krisztust. Az istenek (isteni lények, fejlettebb entitások, elohimok, vagy nevezzük bárhogy), nem vágytak a Földre, nekik ez a hely egészen pokolbéli. S innen jön a kifejezés tőlünk, hogy ahol ők vannak az mennybéli. Pokolbéli a Föld, mert szenvedéssel teli. S gondoljunk Jézus idejére, akkor mennyire volt jellemző a homályos látás, a sötétség, a pokol? Amikor megköveztük egymást, keresztre feszítettük egymást, és egy igaz gondolat nem fogalmazódott meg bennünk.
Jézus olyan ember volt, aki vállalta földi küldetését, hogy 33 éven keresztül felkészítve magát befogadja a krisztusi tudatot, hogy az embereket a nap felé, a fény felé fordítsa. Az ő feladata volt az, hogy a szeretet dimenzióját lehozza a Földre. Az emberek ugyanis annyira elszakadtak a szellemitől, az istenektől, a magasabb, finomabb lényektől, annyira az anyagba süllyedtek, hogy a fizikai világgal teljes azonosságot vállalva elfeledkeztek feladatukról. Az ember feladata a Földön a SZERETET. És miért ez a neve? SzerETET? A magasabb entitások, istenek, akik rajtunk keresztül tapasztalják a szeretetet, tulajdonképpen ezzel táplálkoznak. Minél több szeretet van a Földön, ők annál „jóllakotabbak”, ha viszont nincs szeretet, kvázi éheznek.
Az emberek annyira eltávolodtak a szellemtől, a lélektől, hogy fizikai bizonyítékra volt szükségük ahhoz, hogy tekintetüket újra a magasabb világok felé fordítsák. Ezért vállalta Jézus a kereszthalált, és ezért vállalta krisztus a krisztusi tudat, impulzus lehozatalát a Földre.
Nagy könnyebbség volt számomra a feloldozás, hogy nem kell elfordulnom a keresztény hagyománytól, sőt, teljesen megférnek a védikus, jógikus tanítások a krisztusi kinyilatkoztatásokkal, csak beavatott szemmel kell olvasni és értelmezni ezeket a szövegeket.
Ezek után az információk után mély meditációba merültem. És hirtelen rázuhant ez életem minden gyarlósága, ami nem a magasabb célt szolgálta. Hirtelen megéreztem annak a súlyát, hogy az ember evolúciójában mekkora szerepe volt annak, hogy Krisztus leköltözött, és mint már élő szellemiség tud jelen lenni a Földön. S hogy mennyire táplálom Én ezt a szellemiséget?! Mennyire vagyok képes megfeledkezni arról, hogy mi a feladatom és szerepem itt, és hunyok könnyen szemet afölött, hogy mit tett értem Jézus és Krisztus? Ott voltam a Golgotán. Végigjártam az utat Jézussal, és láttam, ahogy megdobálják, leköpködik. Most is sírnom kell, ahogy erre visszaemlékezem, ahogy sírtam a templomban is, amikor ezt a történetet szinte báránymonológként darálták az emberek, mindenféle érzelem és érzést mellőzve. Úgy éreztem, egyedül én sírok, és én vagyok ott a szellemmel. Nem éreztem mást. Hol van a többi ember? Pedig ugyanazt a történetet kántálják, mint egy kötelező verset.
Nagyon fájt újra és újra átélni ezt az eseményt, az egész lelkem sajgott ebben. De volt itt mégvalami. Rendkívül éreztem Jézus szeretetét. Valami olyasfajta szeretet volt ez, ami ártatlan. Ez jellemzi a legjobban. Éreztem, hogy megért, és lát engem. Én pedig éreztem a felelősségem ebben. Tudtam, hogy most, hogy kegyelmi állapotban átélhetem a krisztusi impulzust, nem aludhatok vissza, és gondoskodnom kell arról, hogy valamilyen módon meghívjuk ennek a szellemét.
Nagyon érdekes érzet volt az is, hogy tudtam, nem fog akkora érdeklődést vonzani ez a telihold Yin Yoga, de mégis, akik eljönnek, azok készen állnak, készen állhatnak. Furcsa élmény volt az oltárt most Jézus képével kiegészíteni, aki buddha mellett foglalt helyet. S mégis, a legtermészetesebb dolognak is tűnt egyben. Ránézve erre az építményre azt éreztem, hogy ez sokkal igazabb, mint bármi más. A kakaó szerintem igen finomra sikeredett, és egyből érezni lehetett a szívnyitó hatást. Egy rövid hangolódás után szív, csípő és torok nyitó ászanákkal dolgoztunk.
Az egyórás yin joga végén nálam mindig van „kapcsolódás”. Így hívom. Kapcsolódunk, mert ez egy nagyon fontos eleme a közös gyakorlásnak, főként, ha szeánszt tartunk. Most szemgyakorlattal zártunk. Egymás szemébe kellett nézni, és a feltétel nélküli tiszta szeretet áramlása volt a fókuszban. A megosztó körben pedig visszacsatolást kaptam arra, amit én is éreztem a gyakorlás alatt. Nehéz volt. Szinte szenvedésekkel teli- fogalmaztak a résztvevők. Pedig ezekkel az ászanákkal dolgoztunk már korábban, sőt, nehezebb gyakorlatsort is tettem már össze a résztvevőknek. És mégis, én is éreztem, hogy ez most nagyon mély rétegekben hat. Jézus szenvedésének a történetét nem csak szellemiségünk, lelkünk, de testünk is tárolja. Az eseményre meghozott téma, és a láthatatlan entitások segítségét kérve, olyan régen dekódolt emlékekhez juttathattuk testünket, amik feloldására elérkezett az idő. Nagyon érdekes élmény volt megélni a szenvedés általi kapcsolódást Krisztushoz, és éppen ezért, nagyon feloldó élmény volt a végén az érintéses, szemnézős gyakorlat, amikor megérthettük, hogy Jézus szenvedésének a hozadéka az igaz szeretet.
Ráébredhettünk arra, hogy semmi, de tényleg semmi nem igaz ezen a világon, de a szeretet igen. Minden a szeretetből indul ki. Vagy azért mert nincs, vagy azért mert van. Próbáld ki, és vezess vissza egy konfliktushelyzetet egy ismerősöddel, de akár családtagoddal. A végén, ha ügyesen fejted vissza a szálakat, azt fogod felismerni, hogy szeretetéhség áll a háttérben (ez a szó is milyen találó).
És itt hangsúlyos önmagad szeretete is. Hiszen itt indul el minden.
Köszönöm Jézus, hogy vállaltad a kereszthalált értem.
Köszönöm Krisztus, hogy leszálltál a Földre, és vállaltad a szenvedést, hogy megmutasd nekünk a magasabb világok valóságát.
Köszönöm a résztvevőknek, hogy együtt táplálhattuk Krisztus szellemiségét.
Hiszen csak addig és akkor él valami, ha azt táplálják. S szeretettel teszik ezt.
